mert kell a szó

A kutyasorsról igazán csak a kutyák tudnának mesélni.

És ott állt a másik énem,

megtépve, fagyottan, veszetten.

Ez a jelen?-

Ellopták mindenem…

Nézd! Újra ez más.

Másak a fák és a rétek,

mintha önmagába döbbenve, várva

másak a falak is melyek óvtak, védtek.

Nincs már annyi szín sem és árnyalat,

Lehulló gallyként cseppent belém a véletlen….

Egy újabb vágyat.

Ez a jelen! Nem az ami máskor

a felszínen vagy mélybe-

És mégis marasztalom azt,

ami visszaránt a jövőbe.

"Nagyapám mondogatta mindig: Az élet megdöbbentően rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy- eltekintve a szerencsétlen véletlenektől- még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra" Franz Kafka

Coach Surfing is a great stuff!

We did a great job organizing it, you did a great job enjoying it.

Thank you for all.

Let's some images talk instead worlds:

Na...ezt is megcsináltuk:D

Kopogó vázain

csordulnak a képek.

Döcögő lépcsőfok,

gyertyafénybe éhező terítékek.

Folyosó koncerjén

csizmák hegedülnek.

Kilincszár kattan-

visszhangba vesző emlékek.

A játszótér is üres,

életét párákba leheli-

és hintazaj fegyverekbe

tüzet nyit rám az ősz lapuló csendje.

Puha testével körülölel és cirogat

az éjszaka mámora.

- simma bőrével hozzámér benned az alkonyat

és szememre hinti az álmokat.

Dobogó keblemen lüktet

a világ apró zaja,

és annyi páratlan emlék mezején,

múlt a jövővel összecsap.

De nem kell! nem kell már semmi.

Az álmok ringató dala,

gyönyöröktől sejtjeimben elrobbanó

látványok és érzések hada…

Szétszakítja a végtelent

- érted –   a vágy,

nem-  nem kell

nélküled a  világ.

Klikk ide!

Egy koncert adta az idítékot, egy koncert ami már 2 hete lejárt (május 16) bukarestben, az egyenáram-váltóáram (AC/DC) ritmusba vesző alakjai. Hagytam érlelődjön bennem, megfogalmazódjanak bennem gondolatok a zenéről.

A zene az élet ritmusa. Egy őskínai mondás szerint az élet egy dobütéssel kezdődött. A végtelen síkban a ritmus szül minden élettelen anyagot és élő szerveket egyaránt. Az Univerzum lüktetése a legnagyobb koncert, az atomok kiszámított keringése adja az anyagot, a szíved ritmikus lüktetése adja az életed, ez a szisztolé-diasztolé koncertje, és amikor ez a koncert lejár, vége az életnek is.

A zene a káoszból kilépő rend első alakja (Hamvas Béla).

A zene a társadalmi lét tükre. Kialakultak irányzatok, és innen jönnek az ellentétek, a zenei izlés nem csupán az élvezetösztön differenciált megélése, hanem a szellemi-érzelmi inteligencia tükre is. Mond meg milyen zenét hallgatsz és megmondom ki vagy. Ezért olyan nagy a külömböző zenei stílusnak behodolók között az ellentét. Mert külömböznek a szintek, a kultúra, az inteligencia, és minden ami az életet meghatározza. Ebből a szempontból a zene a legnagyobb vallás. A mai divatzene (divatzörej) az autentikus zene arcúlköpése, degradálása, a leggiccsesebb szekta. Gondolok itt az elektrónikus zene legtöbbjére, a manélére és a mai discokat legtöbb esetben megtömő szennyre. A zene az ember által működtetett hangszerek által leközölt érzelem, logosz, de itt ennél sokkal többről van szó.

A zene a megszólalt arithmosz, aki zenél az számol, de ez a matematikai számolásnál  határtalanul komlplexebb, és a legegyszerübb dal olyan aritmológiai műveletet hajt végre, amelyet tökéletes kibernetikai számológép sem tud követni, biztosan azért mert a zenei hang kibernetikailag nem észlelhető kvalitás és ezt a számológép mérni nem képes. Éppen ezért a modern gépi zene nonsens. (H.B.)

De miben külömbözik a valódi autentikus zene a zenének csúfolt giccszörejtől? A valódi ember a valódi zenét felismeri, a zene az amikor a hideg végigfut a hátamon, felál a szőr a kezemen, kicsordúl a könnyem, bizsergő érzés támad a szívem körül, eláraszt a határtalan, a zene az amikor feltőr belőlem az öröm, boldogság, indulat eredeti változata, mert azt valami eredeti (autentikus) váltotta ki. Nietzsche szavaival élve ez lehet a zeneorgazmus. Ezzel ellentétben a mai modern zenét nézni kell nem hallgatni, mivel zenei mivoltukban annyira degradáltak, hogy a közönség megnyeréséhez kellékekre van szükség: szép női idomok, izmos férfiak, autók, medencék, óriasi házak, valamilyen sztori, és megszületik a klipp. Ez persze nem redukció adabsurdum, az igaz, hogy általában minden degradált zenének van klippje, de ez nem azt jelenti, hogy minden számnak amely klippel rendelkezik degradált és értéktelen. Nietzsche felfogásában néha olyan intenzív a zenei élmény, hogy az ember félti szegény énjét. Ilyenkor szükség van kellékekre, amely tamponzóna a mindent elsöprő zenei élmény és az ember között. Ma azonban a kellék nem a zenei élmény visszafogására, hanem annak megteremtésére, tuningolására szolgál. A külömbség óriási. Az egyik zene, a másik giccs, egy rosszúl sikerült epigon.

A zene a Pithagoreusi aranymetszet, amely rávilágít az igazságra (H.B.). A zene az életünk,  az Univerzum akkordokba átkódolt mása. Két alkotóeleme van a dallam és a ritmus, azaz a nő és a férfi, vagyis az egyik a kontinum, a horizontális, a másik a vertikális, az individum. Ezek bonyolult viszonya adják a zenét, a zene lényegét, és az életet is.

Nem akarom az ACDC zenei kvalitását mérni mert nem vagyok zenekritikus, ezt inkább rájuk hagyom, de az viszont biztos, hogy zenéről beszélünk. Nem egy magasröptű zene, de zene, amely az indulatokat képes kihozni, a lenyomott, elnyomott, elásott elemi ösztönök képesek ordítani egy nagyot. Erre az embernek ma szüksége van, ahol a sminkelt hazugság, mai nevén diplomácia, elnyomja azt ami elemi, természetes. Lehet, hogy ördögök, de ártatlan ördögök, ahol a rosszaság és a tombolás a zene segitségével egy szelepen keresztűl távozik az emberből úgy hogy senkinek nem árt. Ezek, az évmilliókon keresztűl felszedett genetikai információk, indulatok, sérelmek, örömök kerülnek felszinre erre a zenére röpke 2 órára, amikor Angus Young a húrok közé csap és megszólal Brian Johnson csalhatattlan hangján.

Ma pontosan egy éve távozott el Rocky kutyám, hűséges társam, barátom és befogadott családtag. Életem rengeteg mozzanatának tanuja volt és a maga módján lelkes támogatóm.

Nyugalma legyen csendes!

Nyakoncsípve egyik Karácsonykor

szaloncukor lopás után.

Most csak úgy jön és ezeket a gondolatokat leírom ide:

A magyar nyelv csodájából fakadóan külömbséget tesz a szeretet és a szerelem között, ami nemhogy két külömböző dolog hanem más dimenziókból is származnak. Az angol „I love you” mindkettőt fedi, ami veszélyes mert az egóm és önmagam összekeveredését eredményezheti.

A kettő között levő legnagyobb külömbség az önzés és az önzettlenség, a feltételekhez kötött és a feltételeket nem ismerő ragaszkodás, kötődés.

A szerelem az egóm önző kiélése, mert tetszik a melled, a feneked, a csipőd, mert jó mikor beleszagolok a nyakadba, megérintem a hajad, szemem végigfut combodon, mert megcsókolhatlak, mert fürödhetek benned mint egy végtelen óceánban. Mert kiélhetem magam benned, mert kielégithetem földhöz ragadt vágyaim, mert élvezem, mert kihasználhatlak. De az óceán egyszer kiszárad, mindig kiszárad, és akkor ott áll az egóm csalódottan és készen egy újabb kalandra és akkor, ha csak ez kötött össze bennünket, következik a szakítás és önzésem szorító nyomásának engedve keresek valaki mást aki új, aki újra kielégithet.

Nagyon csúnyán mondhatnám, hogy ez ilyen megközelítésben a párzási időszak elnyújtása, nem mint az állatvilágban az aktus után szakítunk, hanem- mivel emberek, magassabbrendő lények vagyunk- a rituálé is hosszabb, a kiélés is hosszabb.

A szeretet az más, ott az önzés legcsekélyebb mivolta sem mutatkozik, nem azért szeretlek mert az jó nekem, hanem azért mert az jó nekünk és főleg neked. A szeretetben nem magamnak, hanem neked drukkolok, azért szorítok, hogy neked sikerüljön, hogy neked jöjjön össze, hogy te legyél az első, hogy neked legyen jó. A szeretet is egy óceán, csak az nem szárad ki soha, mert a szeretet örök, ahogy telik az idő egyre hatalmasabb, azért mert nem kivesznek, elvesznek belőle, hanem mert mindketten adnak. Mondhatnám ez is egyik alapvető külömbség a kettő között, a szerelemben mindkét fél elvesz a másikból mert magáénak akarja, a szeretetben mindkét fél ad/adakozik a másiknak.

A szerelmet a fajfentartás, a gyönyörök, a kéj, a vágyak szűlik, a szeretet pedig Istentől származik. A szerelem éget, felperzsel, hontalanná tesz, felemel azért, hogy ledobhasson, a szeretet ha fázol melegít, ha izzadsz lehűt, otthont ad- örök házat-, támaszt, nem kell felemeljen mert ő már eleve fent van, mindenek fölött. A szerelem felégeti mindened azért, hogy az egód megmaradjon, a szeretet felégeti az egód azért, hogy te/ti megmaradhassatok. A szerelem besűríti a boldogságot a véges időbe, a szeretet az idő fölé emeli úgy, hogy sokszor észre sem veszed.

Természetesen emberközi kapcsolatokban mindkettő találkozhat, de mégis úgy gondolom, hogy egyszer eljön az idő mikor kiderül melyik volt az erősebb.

A nap amiért érdemes volt meghalni ... és amiért ma is érdemes lenne...

Egy offline István kollégusz barátomtól, egy egyszerű kérdéssel: megyünk ovisokat fotózni? tablót akarnak az ovónénik a szülőknek, amire egy egyszerű tény hagyta el újaim alatt a billentyüzeten a választ és a messenger kommunikációs ablakán egy nagy IGEN jelent meg, még mielőtt az újaim kikérték volna a felső ház (agyam) véleményét a dologról, de ha ki is kérték volna akkor sem változott volna a válasz mikéntje. Igy kezdődött. Most ha utólag belegondolok a "nem" leghalványabb árnya sem közelített meg, pedig akkor már napok óta a hűlés bacilussainak kegyetlen hadserege blitzkrieg (villámháború) hadjáratot folytatott szervezetem mit sem sejtő végvárai ellen.

Beléptünk a terembe, sok-sok csillogó gyöngyszemet akasztottak ránk a bentlévők, szemük fényét verte vissza ránk a délelőtti fény csóvája, és ezekben a gyöngyszemekben retinajuk lencséjén megjelentünk mi, számukra az idegenek. A szem csillogását azonnal megismerem és felismerem, a lélek tükre, és ez akkor ott kristálytisztán csengett minden érzékszervemnek, belehasított és megált a levegőben. Egy újonnan érkezőnek nem lehetett ezt nem észrevenni. Abban a pillanatban az engem megkörnyékező betegség fegyverszünetett kötött a védelmező egységekkel.

Ottlétemkor egy olyan megmagyarázhatattlan tisztaságot éreztem, amit cégirodákba vagy hivatalokba belépve soha nem érezhetek, a beszívott levegő tisztán pengette tüdőm lantjának húrjait és falcs akordnak híre sem volt. A sejtekbe zárt érintettlen lélek puszta létezése, amelyből hiányzik vagy még csak ártattaln csíráiban jelenik meg a hataloméhség, önzés, igazságtalanság, mohóság, tisztátalan vágyak stb. Ezeket próbáltuk lencsevégre kapni, remélem sikerült, de ha mégsem akkor az egyedül a mi hibánk. Tiszta, érintettlen, hófehér lapokat láttam, amikre még nincs írva semmi és ott az írószer a kezükben és rajtuk múlik majd mi kerül ezekre a lapokra.... és rajtunk, a világon aki példát mutat nekik és megtanítja "írni" őket.

Engem könnyű defineálni,

sorvadó sejtekbe zárt hús-vér kalandort,

de énembe fecskendezett belsőm égboltján

csak csillagszárny suhogás suttogja halkan:

mikor, hol és ki vagyok.

Már minden csak emlék,

berregő motrod kopott hangszerén.

Elhaló futó képsorok ablakod partján,

már nem dobban szíved rügyező természet tavaszán.

Majd beolvasztott vasként úszol,

a nagy közös éter tengerén.

Testetből gyúrt új árúként visszatér,

az örök koldus remény.